Lemezkritika

 Mindenképp túlzás lenne olyasmit állítani, hogy Johann Christian Bach az elfeledett szerzők népes táborát szaporítja, kiknek műveit szinte sosem játsszák, ám az is egyértelmű, hogy nevét szinte teljesen elhomályosítja édesapja, Johann Sebastian roppant életműve, de meg testvére, az Empfindungskeit érzékenyebb-érzelmesebb útját választó Carl Philipp Emanuel is. A régizene iránti – immár kitartónak tetsző – érdeklődésnek köszönhetően viszont egyre több felvételen hallhatjuk Johann Christian Bach zenetörténeti fontosságú, alapvetően gáláns stílusú műveit.

 És hogy miért is fontosak a „londoni Bach” alkotásai? Válaszként többnyire azt hallhatjuk, hogy mert átmenetet képez a barokk és a bécsi klasszicizmus között. Ez igaz ugyan, az állítást mégis árnyaltabban érdemes értelmezni, hiszen a második leghíresebb Bach-fiú darabjaiban alig érhető tetten az alapvetően ellenpontra épülő barokk zenei praxis, ugyanakkor, főként késői műveiben, lényegében tisztán klasszicista kompozíciós elvek mentén gondolkozik, ezek szerint építkezik.

 E tételt tökéletesen illusztrálja a Londonban, 1782-ben (vagyis a szerző halála után) megjelent hat fúvósszimfónia. Az első tételek kivétel nélkül az addigra bevetté vált szonátaformát követik, hogy a lassú tételt aztán háromnegyedes menüett vagy „induló”, majd gyors táncos lezárás kövesse. Haydnnál és a fiatal Mozartnál lehet felfedezni ennyire következetesen klasszicista szerkesztést, ennyire arisztokratikusan szórakoztató, ízlésesen szimmetrikus megoldásokat, miközben a forma sohasem szorítja háttérbe a – magától értetődően kifinomultságot feltételező – érzelmeket.

 Ugyancsak Mozart az, aki a hat londoni fúvósszimfóniával szinte egy időben, 1781-ben kezdett el hasonló felállású együttesekre szerenádokat komponálni. A 18. század végére elfogadottá, a kontinensen már-már egyenesen nélkülözhetetlenné váló klarinét mellett fagott és kürt színesítik a harmóniákat. Mert hiszen, amint az elnevezése – Harmonienmusik – is mutatja, a korabeli fúvószene megnyugtató összhangzatokra és fülbemászó, dúdolható dallamokra épül, ahol a két-két klarinét, fagott és kürt egymásba fonódó, egymást kiegészítő szólamai gyönyörködtetőn, és ami a legfőbb, jóformán azonnal befogadható módon simogatják a fület.

 Az Eric Hoeprich vezette Nachtmusique hallhatóan élvezettel, áradón, minden finomságra ügyelve adja elő a darabokat. Hangszereik a 18. század végén Angliában is használatos instrumentumok kópiái, az úgymond fejletlenebb technikai megoldások miatt pedig hangjuk árnyalatnyival emberibb, közvetlenebb és színesebb. Egy olyan világot idéznek elénk, amely kifinomultságával és eleganciájával egyszerre áll éles ellentétben, és mutat nehezen azonosítható, mégis kétségtelenül létező párhuzamokat a mai kor rohanó, felületes élvezethabzsolásával.

 Aki megismerkedik e világgal, és megkedveli Johann Christian Bach kései muzsikáját, bizonyosan egyre többet kíván majd belőle, onnantól fogva be nem telhet vele. Már csak azért is érdemes belehallgatni a hat fúvósszimfóniába, hogy megtudjuk, mit veszítettünk volna, ha soha meg nem tesszük ezt.

Megrendelés