Lemezkritika

 Közhely ugyan, de a barokk és a bécsi klasszicizmus közötti kapcsolatot legnyilvánvalóbb módon a Bach fiúk, elsősorban is Carl Philipp Emanuel életműve képviseli, hiszen maximalizmusában egyrészt ő őrizte meg legtudatosabban édesapja örökségét – még ha kétségkívül meg is akarta haladni, vagyis bizonyos mértékig a kor kívánalmaihoz akarta igazítani azt –, másrészt Mozart az ő zenei apjának tekintette és nevezte őt, van Swieten báró révén pedig Haydnra és Beethovenre ugyancsak hatott.

 A barokk örökség különösen egyértelműen megmutatkozik az 1753-ból származó (három különböző obligát instrumentumra hangszerelve, tehát három változatban is fennmaradt) concertóban, amelyben nem is annyira Johann Sebastian Bach, mint inkább Vivaldi hatását fedezhetjük fel. Már a szélső tételek, s különösen az Allegro assai zárótétel könnyed, áradó ritornellói a velencei mestert idézik, ahogy az ő műveire emlékeztetnek a rövidített, töredékes visszatérések, a szólórészek modulációi, a szekvenciák, és alapvetően az egész mű hangulata.

 Kivéve persze a különös középső tételt, melynek visszafojtottsága és viszonylagos komorsága sokkalta jellemzőbb a német vérmérsékletre, mint a napsütötte Itáliából származók életvidám, többnyire gondtalannak tetsző stílusára. Az elmerengő zenekari bevezető után a cselló szinte sírva, hangjában panaszos fájdalommal lép be, s mindvégig a külső tételekétől alapvetően különböző párbeszédet folytat kíséretével – nem felelget vagy felesel, sokkal inkább a zenekar hangjainak hullámain úszik, alámerül, eggyé olvad velük.

 Az 1775–1776-ban komponált négy zenekari szimfónia ugyanakkor egyszerre haladja meg a barokk operanyitány szimfóniák közönségelcsendesítő funkcióját, visz bele attacca tételkapcsolásaival, hirtelen töréseivel, lendületes témabemutatásaival rendkívüli drámaiságot, forrongó érzelmeket, vagy – mindenekelőtt a lassú tételekben – andalító, esetleg megindító líraiságot e művekbe, és mutatja meg, hogy a régebbi korok zenei extravaganciája sem kevésbé nemes veretű, mint a gáláns stílus finomkodása vagy a szonátaforma felvilágosult szigorúsága.

 Andrew Manze és az English Concert felvétele a sokszor kifejezetten szikár, historizáló előadások és a huszadik század fősodrára inkább jellemző, kisebb-nagyobb mértékben romantizáló – többek között az I Musici által képviselt – felfogás között félúton található, így más régizenés felvételekénél valamivel dúsabb, elevenebb a megszólalás, ami kifejezetten jól illik ehhez az alapvetően élettel és invencióval teli muzsikához. Ugyanakkor Manze és zenekara híven ragaszkodik nem csupán a kompozíciók szelleméhez, hanem a kottában rögzített elképzelésekhez is, minek köszönhetően szerény megítélésem szerint e művek eddigi legjobb interpretációjával álltak elő.

 Lenyűgöző zene, lenyűgöző előadásban – minden komolyabb gyűjteményben helye van.

Megrendelés