Lemezkritika

 Ha mindenáron sötétként akarnám leírni a középkort, akkor a szó átvitt értelmeiben tenném. A nagyjából a 8-9. századtól hozzávetőlegesen 1500-ig tartó időszak nem egyházi zenéje legfeljebb obskúrus forrásokból megismerhető; homály, fátyol borul az előadói gyakorlatra, kották helyett legfeljebb képi ábrázolásokból és leírásokból ismerhető meg a jongleur-ök, trubadúrok és trouvère-ek zenei művészete. A korszak instrumentális muzsikáját tehát legjobb esetben is csupán rekonstruálni lehet, a hézagokat pedig mélyreható tanulmányokon alapuló tudással és eleven improvizációval kell kitölteni.

 Pontosan erre a feladatra vállalkozott az ezredforduló évében alakult Millenarium, e csupa fiatal instrumentalistából álló zenészcsapat. A hangzás egyértelműen autentikusnak tűnik, habár könnyen előfordulhat, hogy alapvetően azt halljuk, amit, úgymond, kivetítünk a középkorra, mivel, azt hiszem, pontosan ilyennek képzeljük el egy középkori várban tartott lakoma hangulatát, ilyennek a zene tüzét és viszonylagos virtuozitását (mert azért ne feledjük el, hogy a jongleur-ök hangszerei összehasonlíthatatlanul kezdetle- gesebbek voltak a mai instrumentomoknál).

 Furcsa belegondolni, hogy a középkori „zenekar” főképp ütősökből, pengetősökből, fafúvósokból és nyers hangú vonósokból áll – nagyjából ugyanazt hallhatjuk tehát (nyilvánvalóan tisztább, utóvégre is minden elemében akusztikus változatban), mint ami megőrződött a népzenékben, elsősorban a brit folklórban, és ami többek között a Jethro Tull több számát és nagylemezét oly különlegessé teszi. No de Ian Anderson együttese pontosan éppúgy szórakoztatók lelkes csapata volt, ahogy századokkal ezelőtt az énekmondó mesterek szintén zenével, hanggal, tánccal, fáklyás zsonglőrmutatványokkal és egyéb kunsztokkal szolgáltattak hátteret a nemesi udvarok mulatságaihoz.

 A Millenarium életteli, vidám és szenvedélyes játékstílusa és a mai előadói gyakorlat között, igaz, talán kissé erőltetettnek tűnhet a párhuzam, mégis ugyanezt a féktelenséget és felszabadult örömöt lehet felfedezni nemcsak a népzenei ihletettségű rock együttesek lemezein és koncertjein, hanem példának okáért Jordi Savall felvételein, aki ugyancsak lemezre rögzítette már azt a néhány valóban autentikus estampie-t és danse-ot, ami a kódexekben fennmarad, és ugyanezt az ifjúi rácsodálkozást és önfeledtséget lehetett hallani harminc évvel ezelőtt az akkoriban alakult Mandel Quartet koncertjein is.

 Amennyire szűkösek és információszegények a lejegyzések, a középkori instrumentális zene olyannyira kimeríthetetlen forrás lehet a vállalkozó szellemű régizenészek számára, hiszen a rögtönzés, a lehetséges értelmezések posztmodern pluralitása, a szintén posztmodern elveket követően, máshonnan kölcsönzött, beemelt elemek kibontása-kidolgozása és így az „új” középkori darabok létrehozása hallatlanul izgalmas kísérlet, márpedig a Millenarium pontosan ezzel próbálkozik, és érzésem szerint igencsak meggyőzően és sikeresen.

Megrendelés