Lemezkritika

 Aligha kétséges, hogy a 17. századi itáliai barokk egyik legkiválóbb képviselője Claudio Monteverdi mellett a római Szent Péter Székesegyház orgonistájaként hírnevet szerzett, ferrarai születésű Girolamo Frescobaldi volt. Ám míg Monteverdi, akinek neve elsősorban az opera műfajának meghonosítójaként maradt fenn, kompozíciós technikájában még sok szállal kapcsolódott a reneszánszhoz, és a vokális műfajok terén alkotott maradandót, Frescobaldi – aki muzsikusként kétségkívül polihisztornak, igazi reneszánsz embernek számított, hiszen az orgona és a csembaló mellett jól játszott különféle vonós és fúvós hangszereken, valamint énekesként is kiemelkedőnek számított – vokális műveiben egyértelműen a seconda prattica elveit követte, ám mindenekelőtt billentyűs hangszerekre írott darabjaival hatott az utókorra.

 Nem kisebb komponisták merítettek ihletet Frescobaldi stílusából és műveiből, mint Henry Purcell, Johann Pachelbel, és főképp Johann Sebastian Bach, aki nem csupán előadta Frescobaldi néhány darabját, hanem a csodált előd több kompozíciójának kéziratos kottáját is gyűjteményében tudhatta. Kis részben talán ennek is köszönhető, hogy az érettebb barokk legszebb alkotásaiban gyakorta oly énekszerű természetességgel szólalnak meg a hangszerek, hiszen Frescobaldi instrumentális muzsikájának egyik jellegzetessége épp az énekhangot utánzó instrumentális dallamok dominanciája volt.

 Albumán a Leonardo García-Alarcón vezette Ensemble Clematis változatos, valóban átfogó betekintést ad Frescobaldi művészetébe, egy csodálatos bevezetőként szolgáló dal után három téma: a szerelem, a hit és a táncos szórakozás köré csoportosítva a darabokat. Előadásuk minden elemében tökéletes. A continuók elevenek és változatosak, az orgona és csembaló mellett hárfát, barokk gitárt és theorbát is hallhatni bennük, a kíséret pedig valóban kiszolgálja az énekest vagy a dallamhangszert – aláveti magát a szöveg, a téma drámai mondandójának, miközben egyéni és izgalmas marad.

 A vokális darabok közül a már első hallásra is teljesen lenyűgöző „Se l’aura spira” mellett a két egyházi mű, az érzelmekkel sokkalta telítettebb, inkább recitatív, mint ária-jellegű „Maddalena alla croce” és az „Ohimé che fur”, valamint a 17. század elején népszerű Ruggieri-basszus felett kidolgozott, a témához (az élettől való búcsúzáshoz) igazodva kromatikával teli „Ti lascio anima mia” emelkedik ki, habár rendkívül nehéz tényleges különbséget találni az egyes kompozíciók színvonala, vagy akár előadása között.

 A kizárólag hangszerre komponált szerzemények legszebbike talán a hárfával és theorbával előadott „La Frescobalda”: egy egyszerű, de megkapó ária és annak többnyire fantáziára emlékeztető, látszólag szabadon csapongó és improvizatív – persze gondosan megkomponált – variációi. A fantáziaszerű kidolgozás általában jellemzi az albumon hallható instrumentális darabokat, miképp a már említett énekelhetőség is könnyen, lényegében azonnal felfedezhető jegye mindegyik műnek. Szoros imitációval legfeljebb elvétve találkozunk, a seconda pratticában bevett gyakorlattá vált kromatizmus ellenben mindenütt tetten érhető.

 Ismét egy olyan albumot vehetünk tehát a kezünkbe, amelyen a kivételes szépségű zene és a tökéletes, a művekhez minden apró mozzanatában illő előadás találkozik. Az ilyen felvételek, és a hozzá méltóan ízléses kiállítású, informatív kísérőfüzettel, digipack-ként kiadott lemezek miatt érdemes még mindig CD-ket gyűjteni.

Megrendelés