Lemezkritika

1727. április 11. A modern kutatások szerint minden valószínűséggel ekkor mutatták be Johann Sebastian Bach monumentális művét, a feltételezett – és egy nekrológban említett – öt, de legalább három passió minden szempontból, tehát időtartamát, összetettségét és a szükséges előadói létszámot tekintve is leghatalmasabbikát, a két zenekarra és két kórusra, valamint szólistákra komponált Máté-passiót.

A monódiát és a polifonikus szerkesztést egészen magas fokon ötvöző, oratóriumszerű passió a német reformáció késő barokk korszakának túláradó, mégis tökéletesen kézben tartott díszítettségének példaszerű megnyilvánulása. A drámai cselekményt, Jézus Krisztus szenvedéstörténetét alapvetően a Bachnál mindig tenor által énekelt Evangélista recitativo secco tételei viszik előbbre, míg a dühtől a szenvedésig és gyászig terjedő érzelmeket a változatosan és csodálatosan hangszerelt, kórussal bővített részek és az elmélkedésre módot adó, többnyire obligát hangszerrel kiegészülő áriák fejezik ki.

A maga nemében felettébb realisztikus zenei elbeszélést álomszerű finomságukkal és kellemes monotóniájukkal központozzák a korálok, melyek közül a később, a Karácsonyi oratóriumban szintén többször felcsendülő, eredetileg Hans Leo Hassler által harmonizált és Paul Gerhardt által németre fordított „O Haupt voll Blut und Wunder” az egyértelműen leghíresebb.

Ám az sem teljesen lényegtelen, ki értelmezi, ki adja elő e páratlan szépségű művet. Amikor annak idején választanom kellett, úgy döntöttem, nem hallgatok a kritikusokra, inkább belehallgatok az összes fellelhető felvételbe, hogy így döntsek, melyik előadás hű leginkább Bach passiójának szelleméhez, kinek a dirigálásával érdemes akárhányszor is újrahallgatni e remekművet. És bár az ítészek szinte kivétel nélkül más karmestereket dicsértek, a fülpróba alapján mégsem maradt kétségem afelől, hogy végül Philippe Herreweghe lemezét kell megvennem.

Herreweghe ugyanis a zenetudós alaposságával közelítette meg a művet, és mivel – többek között a Nikolaus Harnoncourttal és Gustav Leonhardttal való többéves közreműködésnek köszönhetően, amikor is együttesével a Collegium Vocale Genttel Bach összes kantátájának rögzítésében segédkezett – pontosan tisztában volt a barokk muzsikában mindenütt tetten érhető retorikai tradícióval, a „beszélő zene” mibenlétével, Máté-passiója minden korábbinál autentikusabban és közvetlenebbül a szívünkre hatva szólalhatott meg, noha maga a muzsika az intellektus tagadhatatlan diadala.

Mindez a nyolcvanas évek közepén történt, Herreweghe pedig másfél évtizeddel később még egyszer lemezre rögzítette a művet, méghozzá szintén a Harmonia Mundinál, ám ezúttal új szólistákkal, mindenekelőtt a kontratenorok között felülmúlhatatlan Andreas Scholl-lal, aminek köszönhetően a mű további éteri dimenziókkal bővült. Ehhez hozzájárul a közel tizenöt esztendő alatt még tovább bővített és még érettebb interpretációt lehetővé tevő tapasztalat, no meg a hangfelvételi és digitális technikák fejlődése, s rögtön megérthetjük, miért volt érdemes ismét belefogni egy ilyen hatalmas vállalkozásba.

Philippe Herreweghe azóta egyértelműen Bach-felvételei révén vált azzá a világszerte a legkiválóbbak közé sorolt karmesterré és régizene-tudóssá, akinek Bach-albumaira, melyek közül a legkiemelkedőbbekből idén sorozatot szerkesztett össze a Harmonia Mundi, mindenkor etalonként tekinthetünk. Olyan, maradandó felvételek ezek, amikhez foghatókkal valóban csak a legnagyobbak (Arturo Toscanin, Bruno Walter, Pierre Boulez és még néhányan) voltak képesek gazdagítani az egyetemes zenei kultúrát.

Megrendelés