Interjú
Klasszik CD: –Miért adja bárki a fejét manapság antikvár kották, zenei szakkönyvek és hangszerek kereskedésére?
Bősze Ádám: Régi kottákkal, ritka zenei könyvekkel és kéziratokkal először nem mint hivatásos antikvárius kezdtem foglalkozni. Gyűjtő voltam, de egy idő után rá kellett jönnöm, hogy még egy ilyen „rétegtémában” sem lehet mindennel foglalkozni. Kiválasztottam tehát egy területet, és az ahhoz kapcsolódó dokumentumokat gyűjtöttem továbbra is, a fennmaradó hatalmas anyagot, pedig megpróbáltam eladni. Rá kellett jönnöm, hogy az interneten keresztül erre komoly lehetőség van, így szépen lassan gyűjtőből antikváriussá váltam.
– Internetes honlapja német nyelvű. A magyarországi kereslet hiánya késztette arra, hogy egy nemzetközibb vásárlóközönséget célozzon meg?
Igen. Magyarországon, egy-két embert, intézményt leszámítva, nincs gyűjtője a klasszikus zenei dokumentumoknak. Ez a kultúra elsősorban Németországra jellemző.
– A készlet beszerzésekor saját zenei preferenciáit is szem előtt tartja, vagy mindig a pillanatnyi lehetőségek alakítják a kínálatot?
Amikor felajánlanak nekem megvételre ilyen-olyan tételeket, nem azt nézem, mennyire eladhatóak, hanem azt, mennyire ritkák. Nem használati kottákat, könyveket keresek, bár az igaz, kutatás céljára egyik-másik kiváló. A ritkaságokra fordított figyelem így zenei preferenciává vált. Bár ennek semmi köze ahhoz a muzsikához, amelyet szívesen hallgatok.
– Mi az, amit mindenképp állandóan készleten tart vagy tartana?
Szerencsére egy antikvárius világa ennél sokkal izgalmasabb és kiszámíthatat-lanabb. Nincs ugyanis olyan tétel, amiből úgymond készletet lehetne felhalmozni. Ami van, az egyedi darab, még akkor is, ha teszem azt egy műből két első kiadás van nálam. Persze van úgy, hogy nem válok meg szívesen egy darabtól, mert a szívemhez nőtt. Ezek általában jóval drágábbak is a többinél.
– Általában véve mi a legkelendőbb a kínált portékák közül?
Erre sem tudok pontos választ adni. Van, hogy első kiadást keresnek például Beethoventől, de van olyan is, hogy kéziratok után kérdeznek többen. Az értékesítésben is ez a kiszámíthatatlanság hoz jóféle izgalmat.
– Mi volt a legnagyobb ritkaság, ami megfordult már a kezében?
Girolamo Diruta: Il Transilvano című orgonaiskolájának első kiadása, a 16., 17. század fordulójáról.
– Saját szórakozására milyen zenéket szokott hallgatni?
A 16. századi egyházi zene nyűgöz le leginkább.
|
Zenei pillanatok. Interjú Ókovács Szilveszterrel. Klasszik CD: Kamaszként több művészeti formával és műfajjal is
Ókovács Szilveszter: Kezdetben anyukám szerette volna az asztmás Miért választotta végül az operaénekesi pályát?
Gondoltam, jogász leszek, érdekelt a politika, szerettem a magyart, tudtam a törit. De túl sok konzis barátom volt, és éneknövendékként egy téli este a zeneiskolai tanáriban meg kellett hallgatnom Schubert egyik dalát a Winterreise sorozatból. Kint ropogós hó a veszprémi estében, bent félhomály, az Auf dem Flussét pedig Fischer-Dieskau énekli… Onnantól tudtam, mit kell tennem.
Mi vitte rá, hogy nemzetközi szereplések mellett tanítással és publicisztikával
Két nagyon őszinte válaszom is van: az exhibicionizmus és a megélhetés kényszere. Már a Zeneakadémia alatt végig tanítanom kellett, ráadásul egész állásban, ráadásul zenei szakközépben – és ráadásul nem Pesten, hanem Vácon. Az írás a diplomák után pár évvel ért el, már rájöttem, hogy ebből aztán nem lesz világkarrier. Éppen indult a Heti Válasz, ez adta a döntő lökést. E tevékenységek gátolják, vagy kiegészítik, erősítik egymást?
Eredendően erősítik. Szeretem azt hinni, hogy több száz fellépéssel, huszonév zenetanulással és négy oklevéllel a hátam mögött legalább sejtem azt, amiről írok. Akkor viszont kutyaszorítóba kerülök, ha hazai pályatársakat, netán barátokat kellene kritizálni. De ki lehet lépni ebből a csapdából is, és nem feltétlen az írás megtagadásával. Mindenesetre megértem, ha a másik fajta kritikus sosem vegyül művészekkel, akkor ez a kényelmetlenség nem következik be. (Csak másmilyen: a szomszédjáról, a rokonáról, a gyermeke osztálytársának nagynénjéről kéne szólnia a recenziónak…) Hogyan látja, milyen jövője van Magyarországon a komolyzenének és a komolyzenélésnek?
Az is bolond, aki ma muzsikussá lesz Magyarországon: ugye, nem volna szép ezt válaszolnom, a költőt ferdítve? Komolyabbra fordítva: remélem, lesz jövője, mert muszáj, s mert jelene nincs. Negyvenegy vagyok, csak azt látom, hogy az én korosztályomnak nincsenek felvételei sem, épp akkor ment tönkre a hazai lemezipar, és kopott el a Rádió ereje, amikor mi végeztünk. Nagyon kemény lehet ma klasszikus zenéből megélni. Jól élni belőle pedig túlontúl kevesek kiváltsága. A hanghordozók piaca egyre szűkülni látszik. Meddig lesz értelme még CD-ket, esetleg az internetről pénzért letölthető felvételeket készíteni?
1989-től gyűjtök CD-ket. Az első egy hungarotonos Három Tenor volt: még ma, huszonkét esztendő után is ugyanúgy szól. Csakhogy gyűlt hozzá sokezer más felvétel is: boldogtalan lennék, ha világviszonylatban is beomolna ez az iparág, mely valójában művészeti ággá is nemesedett. Ha eltűnne a CD, hamarosan kidobhatnám a gyűjteményem. Nem, ezt még csak ne is emlegessük! Zenekritikusként vagy “egyszerű” zeneélvezőként vannak kedvenc felvételei, előadói?
Legfájóbb pontom ez: elsöprő erejű előadás kell, hogy kizökkentsen a hibakutató programból. Ez a zenészek keresztje, a fül szüzességét, a darabok hézagos ismeretét már nem tudjuk visszahozni, így tökéletes élmények száma a nullához tendál. Közel tökéletes viszont akad egypár: a már említett Fischer-Dieskau, aztán José Carreras, Edita Gruberova, Nicolae Herlea. És Mozart. És a Lied műfaja. Milyen tanácsokkal látná el a jövő zenészeinek, operaénekeseinek, vagy épp zenekritikusainak készülő fiatalokat?
A nagy dilemmát ők is kerülgessék József Attilával: az igazat írni, ne csak a valódit. Hogy Thomas Mann ezt miként érthette, nem tudom, én viszont a primer élmény valósága mellett sokat töprengek az igazságon, még ha ez nem is látszik esetleg. Múltkor pl. nekiestem egy crossover tenornak, és csak később olvastam róla, hogy két gyors egymásutánban kifejlődött agydaganat eltávolításán volt túl éppen. Muszáj volt a cikk végén jeleznem, hogy ezzel a ténnyel a Nessun dorma borzalmasra sikeredett vége nem Ókovács Szilveszter – a Duna TV vezérigazgatója |
|
Marco Mencoboni és a Cantar Lontano – 2011.02.15. A Klasszik CD 2011 tavaszától forgalmazza az olasz Cantar Lontano régizene együttes CD lemezeit, melynek művészeti vezetője Marco Mencoboni (cembalo) zenetörténész. Ez alkalomból kértük fel, hogy magukat, a “Cantar Lontano Fesztivál”-t illetve a lemezeiket megjelentető E lucevan le stelle Records-t mutassa be. Marco Mencoboni: A Cantar Lontano 2001-ben kezdte meg működését. Az együttes fő feladatának a 16. és 17. századi nagy egyházi művek megszólaltatását tekinti, lehetőleg többkórusos előadásban. Annak idején, különösen Észak-Itáliában, rendkívül népszerűnek számított ily módon megszólaltatni zeneműveket. Az E lucevan le stelle Records kis kiadó, aki a Cantar Lontanoval dolgozó muzsikusokra fókuszál. Nagy figyelmet szentelünk a felvételek hangzására, az előadás minőségére, és minden művész közvetlenül részt vesz a részletek kidolgozásában, csiszolgatásában. Az olasz zene Európában mindig meghatározó szereppel bírt. Mely kor műveivel, zeneszerzőivel foglalkozik behatóbban a Cantar Lontano? M.M. Olyan komponistákkal, mint Ignazio Donati, Girolamo Giacobbi, Marc’Antonio Ingegneri, Lodovico da Viadana és Claudio Monteverdi. Lemezre rögzítettük és rendszeresen előadjuk Diego Ortiz műveit is, aki a 16. század végén Nápolyban dolgozott, és rendkívüli polifóniát hagyott hátra nekünk. Vannak-e prioritások a Cantar esetében a különböző zenei anyagok terén? M.M. Elsősorban a cantar lontano gyakorlat szerint komponált művekre koncentrálunk. Ezt a varázslatos megoldást használták a templomainkban, melynek lényege, hogy az énekesek magasan, egymástól messze helyezkedtek el. A polifónia körbevette az embereket, ez volt a bevett módszer, különösen a 17. században, a Marche régióban, és erről neveztük el a fesztiválunkat és az együttesünket is.
A vokális előadás vagy a histórikus hangszeres játék - korabeli vagy kópia hangszerekkel- a régizenészek szinte mindennapi, háttér kutatómunkájával párosul. Az olasz reneszánsz vagy a barokk vokális technikáját hogyan tudják rekonstruálni, milyen segítséget adnak ehhez a korabeli írott anyagok (kották, leírások stb.)? M.M. Meglehetősen fontosnak tartjuk ezt. Rengeteg információhoz jutunk régi könyvekből, melyek még megtalálhatók a könyvtárainkban, (több közülük modern kiadások formájában is hozzáférhető), és megpróbáljuk megérteni a stílust, a zene lényegét. Az alapos kutatómunka lehetőséget ad arra, hogy megfelelő megközelítést válasszunk, ha hitelesen akarjuk megszólaltatni a műveket. Néha még a néphagyomány is segíthet, különösen a vokális előadások esetében. Görögországban, Oroszországban, Magyarországon járva még mindig hallhatunk természetes éneklési módokat. Ezek gyakran ellentétben állnak a többszólamú művek mai előadási gyakorlatával, és ezen érdemes elgondolkozni. A Cantar Lontano együttes legújabb lemeze – melyen Claudio Monteverdi: Vespers (1610) szerepel – nemrég jelent meg az E lucevan le stelle Records gondozásában. (Megj.: Külön érdekesség, hogy 1595-ben Monteverdi a mantuai Gonzaga udvar kíséretében Magyarországon járt a török megszállta Esztergom ostromakor.) Monteverdi művészete a késő reneszánsz és a barokk határán helyezkedik el. Milyen kihívások elé állítja Monteverdi zenéje a 21. század muzsikusait? M.M. Véleményem szerint Monteverdi az utolsó nagy reneszánsz zeneszerző, még akkor is, ha benne merült fel egy új zenei praxis (a seconda prattica) ötlete. Megőrizte a reneszánsz világ minden erejét és tudását. Az igazi kihívást az jelenti, hogy megértsük, mit és miért írt. Ha mélyen beleássuk magunkat a zenéjébe, felfedezhetjük a zene és a szöveg közti csodálatos kapcsolatot, és ez a mai muzsikusoknak gyakran szélesebb látókört, több lehetőséget biztosít arra, hogy valóban megérthessék és értelmezhessék Monteverdi zenéjét. |
